Chapter 1: Ő a düh és a szerelem fia, a srác a külvárosból
Chapter Text
A szüleim nem ismertek. Igazából nem tudtak rólam semmit, azt hitték, minden rendben velem, ezért csak magukkal, meg a széthulló házasságukkal voltak elfoglalva. Igazából minden rendben is volt velem, sőt…lett egy fiúm. Jimmy, egy nem mindennapi srác. Jó, persze, minden szerelmes lány azt hiszi, hogy különleges a pasija. De ő tényleg az volt, mert semmi sem volt átlagos körülötte. A teljes függetlenséget választva, évekkel ezelőtt lelépett otthonról és azóta a környékbeli városokban tengette napjait. Sehol sem maradt túl sokáig, folyton mozgásban volt. Olykor munkával, máskor nem éppen legálisan jutott pénzhez, de mindig megoldotta a problémákat. Általában fedél is akadt a feje fölé. Jelenleg a külvárosi benzinkút és szupermarket, üzemen kívüli mosdójában húzta meg magát éjszakára. Napközben jött-ment, kocsmákban ült, sétált a környéken, vagy csak a kútnál lógott. Itt ismerkedtünk meg, úgy hogy pénzt akart tőlem kérni. Adtam neki és beszédbe elegyedtünk. Aztán másnap is arra mentem, egyből felismert és akkor már nem kért pénzt, csak beszélgetni szeretett volna és valami elkezdődött köztünk. Nem éppen rózsaszín idill, ugye ? De a kapcsolat azóta is töretlenül tartott és a környezetem semmit sem vett észre belőle. Jimmy annyira helyes volt, el sem hittem, hogy szóba áll egyáltalán velem. Nem tagadom, teljesen megőrültem tőle, az első perctől, a kezdetektől bolondultam érte. Szerettem a kócos, fekete haját, a kékesszürke szemét, a rengeteg tetoválását, a hangját, még az önpusztítását is szerettem a magam módján. Mert Jimmy folyton cigizett és sokat ivott, nem beszélve a mindenféle tablettákról, amiket úgy kapkodott be, mint más a cukrot. Azt mondta, hogy ADHD-s, erre kellenek a gyógyszerek, meg depressziós és naná, hogy erre is voltak szerei. Fura, hogy mindezt vonzónak találtam, de így éreztem. Minden percben vele akartam lenni, tudni akartam róla, csak sajnos ez elég nehezen volt megvalósítható. Jimmynek nem volt telefonja és internet eléréssel sem rendelkezett, egy lepusztult WC volt az “otthona”, így csak akkor hallhattam felőle, ha találkoztunk. A szívem majd kiugrott, ahogy közeledtem a benzinkút felé. Ő már ott várt rám a fotocellás ajtóban, hanyagul szívta a cigarettát, mint mindig. Mikor meglátott, mosolygott, ahogy én is.
- Gyönyörű vagy…- mondta, mikor végignézett rajtam. A tekintete mintha égetett volna.
Elpirultam és gyorsan megráztam a fejemet.
- Nem! Te vagy gyönyörű…- suttogtam neki megilletődve és elveszve szemeiben.
Jimmy belém karolt.
- Gyere, elviszlek szórakozni! – azzal elindultunk az esti sötétbe burkolt úton, ahol csak az utcalámpák világítottak nekünk.
Egy házibuliban kötöttünk ki, Jimmy ismerte az egyik srácot, így bemehettünk. Rögtön magunkhoz vettünk egy csomó alkoholt és magunkból kivetkőzve, csókolózva, ölelkezve táncoltunk, miközben erősen részegre ittuk magunkat. Mindenki bámult ránk, de ez minket nem érdekelt, a pillanatoknak éltünk és ugráltunk a dalokra kifulladásig. Láttam néhány lány féltékeny arckifejezését, és büszke voltam, hogy nekem van a legjobb pasim a világon.
Rohadt szarul éreztem magam, mikor hajnalban hazabotorkáltam, de a házban már mindenki aludt. Jobb is volt, nem akartam összetörni az illúzióikat.
Mikor anya, apa, meg a húgom nem voltak otthon, felvittem Jimmyt a házunkba. Mindig megcsodálta a házunkat, elámult a nagyméretű képek és fali díszek láttán. Hosszú percekig ült a nappaliban a tv-t bámulva. Mosolyogva néztem a szomszéd szobából, aztán előkerestem anyám vadonatúj, szexis fehérneműjét, amit még nem is használt. Magamra vettem és kisétáltam Jimmyhez. Alig akarta elvenni a tekintetét a hülye tv-ről.
- Hé…- méltatlankodtam.
- Ne haragudj, csak olyan régen néztem már bármit is a tv-ben. – mentegetőzött és még jó, hogy nem bírtam rá haragudni.
- Oké, nincs baj. – vágtam rá és beleültem az ölébe. Egy másodpercre meglepődött, aztán szó nélkül megcsókolt. Nem vesztegettük az időt, gyorsan szabadultunk meg a ruháinktól és szeretkeztünk a szüleim kanapéján. Jimmy olyan gyengéd volt és figyelt rám. Egész jól csinálta, ahhoz képest, mennyire fiatal volt, bár nem kérdeztem sosem, de biztos volt pár kapcsolata. Az enyém volt…Boldognak kellett volna lennem és az is voltam tulajdonképpen, de hatalmába kerített a kétség is. Ültem az ágyban anyám fehérneműjét viselve, mellettem Jimmy aludt meztelenül. Elég valószínűtlen helyzet volt ez. Néztem, ahogy egyenletesen lélegzik és néha megrezzen álmában. Az asztalon alkoholos üvegek már szinte üresen, cigicsikkek és felbontott gyógyszeres dobozok. Jól éreztem magam vele, de fogalmam sem volt, hova vezet majd az egész.
Tanácsot nem remélhettem senkitől, de tudtam, hogy van, akinek már a közelsége, látványa is erőt ad és megnyugtat. Még aludt az egész család, mikor az én lépteim már lefelé kopogtak a ház lépcsőin és meg sem álltam a helyi kórházig. Itt feküdt az imádott nagymamám sajnos hosszú hónapok óta. Agyvérzése volt, nem tért magához. Most is ugyanolyan eszméletlen volt, mint legutóbbi látogatásomkor. A sírás elővett, ahogy így láttam, annyi szép emlék fűzött hozzá, olyan jó lett volna, újra beszélgetni vele, mindenről őszintén. Úgy mint régen. De csak feküdt és körülötte gépek pittyegtek. Ültem ott elcsüggedve és folytak a könnyeim.
A látogatás után a benzinkúthoz igyekeztem. Jimmy ott állt kint és rögtön leolvasta az arcomról zaklatottságomat.
- Hogy van a nagymamád? – kérdezte együttérzően, de csak zokogtam válasz helyett, ő pedig finoman letörölte a könnyeimet.
- Minden rendben lesz. – bíztatott, ahogy a karjaiba zárt. És én annyira el akartam hinni neki.
Ha az ősök nem veszekedtek, akkor sem volt nagyszerű a hangulat a házban. Anyám a konyhában robotolt, apám meg a tv előtt bambult. Nem volt túl nagy kihívás a táskámba csempészni némi alkoholt a bárszekrényből. Aztán gyorsan elköszöntem tőlük és rohantam a szerelmemhez.
Sosem unatkoztunk, Jimmy mindig talált elfoglaltságot kettőnknek. Fogtuk az italokat, a cigit és egymás kezét, majd felkerekedtünk. Róttuk a külváros gyakran veszélyes és kihalt részeit. Jimmy pedig mesélt, sokat és sok mindent. És minden szavát ittam. Ő, aki évek óta a saját maga ura volt, rosszabbnál-rosszabb helyekre és helyzetekbe keveredett. Csak beszélt, szemeiben olykor megcsillantak a régi dolgok. A családja emléke, de aztán dacosan témát váltot, és egyre többször emelte szájához az italos üveget, majd bekapkodott pár tablettát. A méterek pedig csak fogytak a lábunk alatt. Hajléktalanokat láttunk az általuk rakott tűznél melegedni, családokat, reménykedő arcú gyerekeket, fiatalokat. Jimmynek mindenkihez volt egy kedves szava, sőt ha volt nála pénz, még azt is adott nekik. Megrendítő pillanatok voltak ezek. Csak mentünk, miközben kóbor kutyák ugattak meg minket és elrobogott mellettünk pár tehervonat. Mindennek a szélén voltunk Jimmyvel. Ezen a vékony határon egyensúlyoztunk, ami elválasztotta a normál életet a teljes lezülléstől és a káosztól. De jó volt betekinteni az élet árnyoldalába, ami elborzasztott és még erősebben kapaszkodtam Jimmybe. Este megkönnyebbülés volt visszaérni a benzinkúthoz. Akkor már mindketten eléggé be voltunk rúgva. Leültünk a mocskos földre, a repedezett vízcsap alá, Jimmy pedig megmutatta milyen graffitit festett legutóbb a falra. A saját vérével. Gyakran ártott magának, nem csak a drog és alkohol formájában, hanem penge által is. Sokszor mondta, hogy régebben megpróbált öngyilkos lenni és csak én tartom itt az életben.
Elborzadva figyeltem a vérrel készített, nehezen értelmezhető ábrákat és megpróbáltam elfogadni, hogy vannak pillanatai, mikor neki is túl sok már minden. Akárcsak nekem, de én sohasem tudtam volna ezt csinálni magammal. Ha már nyakig ért a zűr, a szüleim ordítoztak, csak elvonultam a szobámba, befogtam a fülemet és arra gondoltam, ez sem tart majd örökké és egyszer csend lesz ismét.
Igen, nekem ott volt a menedékem, a kényelmes szobám, de Jimmynek ilyen nem volt, az ő világa a benzinkút mosdójának néhány méteréből és a kb. két váltás ruhából állt. Régen biztosan neki is volt saját ágya, szekrénye, privát holmija és családja, de erről sohasem árult el túl sokat. Azt mondta, nem egy vidám történet, az apja világéletében alkoholista volt és verte őt, az anyjával együtt. Aztán Jimmynek elege lett ebből és mindent ott hagyott, az iskolát, a barátokat, az egész addigi életét. Önszántából cselekedett így és állítása szerint, soha egy percig sem bánta meg.
Hallgattam, amiket mond és lassan elnyomott az álom. Pár óra múlva arra eszméltem, hogy lehűlt az idő és fázom. A nyilvános WC piszoktól homályos ablakán láttam a narancsszínű fényeket, hajnalodott.
- Baj van? – kérdezte mellettem Jimmy, amint felültem és kábán, fejfájással küszködve sóhajtottam párat.
- Haza kell mennem. – mondtam, mire ő is felült és cigire gyújtott.
- Oké. – bólintott. Összeszedtük magunkat és hazáig kísért, bár egyáltalán nem volt kedvem ehhez és szívesen osztoztam volna inkább a szabadságában, még ha az olyan gyötrelmes is néha.
Jimmyvel sok mindent lehetett csinálni, beszélgetni, szeretkezni, nevetni, vagy éppen szomorkodni. Vele minden perc eseménydús volt, de a legjobbak mégis a hétvégék voltak, amik a féktelen ivásról szóltak. Nem szépítek, két végéről égettük azt a bizonyos gyertyát, nem számított milyen az ital, ha volt megfelelő alkoholtartalma és kellő szinten lerészegedünk tőle. De fontos volt a zene is számunkra, a bulik, ahol tombolhattunk kedvünkre. Jimmy punk volt, ízig-vérig rebellis és ez tette őt még rendkívülibbé, megfoghatatlanabbá.
Egy raktárépülethez mentünk, ahol egy punkrock banda zenélt. Sokan voltak, a cigarettafüstöt szinte vágni lehetett. Izgatottan szorongattam Jimmy kezét, mire ő megnyugtató mosolyt és pillantást küldött felém. Majd adott nekem egy tablettát. Megdöbbenve bámultam rá, de ő biztatott, hogy nyeljem csak le és én megtettem amit kért, bár fogalmam sem volt mit adott. Nem mérlegeltem, feltétel nélkül megbíztam benne. Aztán ittunk tovább. Sokat. Mindent, amit ott találtunk. A zene egyre vadabb lett, mi meg csak táncoltunk, csókoltuk egymás ajkait, mintha csak ketten lennénk a világon. Egyre jobban szédültem, ahogy a karjaiban tartott, éreztem az ajkainak ízét és csókjának gyengédségét. Jó volt a szédület. Hiszen vele voltam és más egyáltalán volt fontos. Azt hajtogattam, hogy szeretem és ő is azt mondta. Meg azt, hogy szép vagyok, de nem hittem neki. Sosem hittem neki, mikor ezt mondta. A szép ő volt. Nem, ő inkább gyönyörű volt. Kezdtem összefüggéstelenül beszélni, a színek, hangok egyveleggé változtak körülöttem, mintha körhintában ültem volna. Aztán már csak arra emlékszem, hogy egy piszkos matracon fekszem a raktárépület előtt, Jimmy aggódva hajolt fölém.
- Jól vagyok. – motyogtam és erőtlenül megsimogattam az arcát. Erre ő csak bizonytalanul bólintott és az italát kortyolgatva velem maradt. Én pedig álomba, vagy kábulatba zuhantam, már magam sem tudom. Életem eseményei vonultak el a szemeim előtt, néhány kép kisebb koromból, mikor még anya és apa szerették egymást és nem civódtak. És mikor a nagyi még egészséges volt. Szinte láttam magam előtt a boldog mosolyokat, éreztem az ölelő karokat és minden olyan tökéletesnek tűnt.
Hangos kiabálásra ébredtem és jéghideg izzadtságban úszva ültem fel a matracon. Teljesen egyedül voltam a koromsötét éjszakában. Hideg volt, a végtelen égen apró kis pontokként ragyogtak a csillagok és nagy, sárga foltként a hold. A raktárbeli összejövetel, mintha sosem történt volna meg. Émelyegtem és fájt a gyomrom, a szám teljesen száraz volt és majd megfagytam. Vajon hol lehet Jimmy? Miért hagyott magamra?
Újra hallottam a kiáltásokat tőlem nem messze. Nem hezitáltam, gyorsan felpattantam a matracról és a hangok irányába rohantam. A neszek a raktártól néhány tíz méterre jöttek. Már messziről látszott egy harsány, pár fős csapat. Két-három lány, de főként fiúk, minden bizonnyal a buli résztvevői. Rengeteg italos üveget láttam és sűrű cigifüstöt. És ott volt Jimmy is. Pár sráccal került összetűzésbe, legalábbis nagyon úgy tűnt, mert ronda szavakat vágtak egymáshoz és fenyegetőztek.
- Jimmy! – kiáltottam el magam, amint közelebb értem. De hirtelen két fiú elkapta a karomat.
- Te ebbe ne avatkozz bele, baby! – röhögtek a képembe gúnyosan.
- Mi történik? – kérdeztem értetlenül, de leszereltek.
- Nem a te dolgod, mi majd elintézzük a kis simlis barátodat!
- Hagyjatok békén ! – kapálóztam, de ők erősebbek voltak. Jimmy látta, hogy ott vagyok és ettől meglehetősen lefagyott.
- Engedjétek el, ő nem tehet semmiről. – emelte fel a hangját, de hasztalanul.
- Majd ha visszaadod a pénzt, amit elvettél. – mondta erre az a fiú, aki legközelebb állt Jimmyhez és aki a legfenyegetőbben nézett rá.
- Nincs nálam a rohadt pénzetek. Nem az én gondom, ha ellopták tőletek, nekem semmi közöm hozzá. Ne vádolj olyannal, amit nem tettem meg! – vágott a fiú szavába Jimmy. De az nem hitte el egy szavát sem.
- Hazudsz te mocsok és most a cafkád lesz a tanúja, ahogy kibelezünk. – jelentette ki.
- Soha többé ne nevezd őt így! – és Jimmy, hogy szavainak nyomatékot adjon, neki ugrott a fiúnak.
- Ne ! – üvöltöttem és ismét próbáltam kiszabadulni a két fiú erős szorításából.
Jimmy meg a másik fickó a földön verekedtek, a körülöttük állók meg hangos kiáltásokkal reagáltak.
- Mindig is egy hazug voltál ! – mondta a srác, ahogy teljes erejéből ütötte Jimmyt.
- Ne bántsátok, kérlek! – könnyek homályosították el a szememet, ahogy tehetetlenül végignéztem a kemény ütéseket. Jimmy meggondolatlan volt, a fiú meg sokkal keménykötésűbb nála. Pár jól célzott ökölcsapás után, Jimmy a földre hanyatlott, csak rázkódott és köhögött. Egy ideig döbbent csodálkozás vette körül.
- Istenem! Mit csináltatok vele?! – ordítottam magamon kívül, megtörve az éjszaka csendjét.
A fiú győzelemittasan vigyorgott.
- Leckét tanítottam neki, most majd meggondolja, kinek a pénzét nyúlja le a nyomorult senkiházi.
A két srác elengedte a karomat és a tömeg szétszéledt, pillanatok alatt kihalt lett a terület. Remegő lábakkal igyekeztem Jimmyhez, aki addigra már felült a földön. Alaposan helyben hagyták, nehezen vette a levegőt, véres volt az arca, a szája, horzsolások fedték a nyakát és halott sápadttá vált.
- Jó ég, Jimmy, meg is halhattál volna! – zokogtam felette szemrehányóan.
- De nem haltam meg, úgyhogy abba hagyhatod. – morgott az arcát törölgetve, a betonon ülve.
- Te vetted el azt a pénzt? – kérdeztem sírástól elcsukló hangon.
Jimmy megvetően és csalódottan nézett rám.
- Nem. – jelentette ki és elborult a tekintete. A számomra csodálatos kék szemek a dühtől feketévé, ismeretlenné váltak. Felállt mellőlem és rágyújtott. Remegett a keze, ahogy beleszívott a cigibe.
- Nekem elmondhatod…- szipogtam, aztán én is felkeltem a földről.
- Mégis mi a francot mondjak? Ismerjem el, hogy én voltam? Hogy egy kibaszott politoxikomán vagyok!? Hogy én tettem, mert kellett a pénz, mert el akartam szállni ebből a kurva életből végleg?! És akkor mi van? Akkor fájdalmat érzel és tovább sírsz itt, vagy mi ? – csattant fel, én pedig igazságtalannak tartottam a reakcióját.
- A rohadt életbe, egyszer gondolkodhatnál is kicsit, láthatnál tovább is. Hidd el van élet az italozáson és a gyógyszereken túl. Van jövő a külvároson és az önromboláson kívül. – mondtam neki, de csak gúnyosan végigmért.
- Haha, mondja ezt a lány, aki rávetette magát a tablettára és totál kifeküdt tőle.
- Azt a tablettát te adtad nekem és rohadt szarul voltam tőle. – jelentettem ki, de csak vállat vont, miközben nemtörődömséggel törölgette kézfejébe a vérző orrát.
- Senki sem kényszerített, hogy bevedd.
- Bíztam benned, azért vettem be. – vágtam a szavába.
- Ha bíznál bennem, nem feltételeznéd, hogy pénzt lopok. De nem érdekel, mit gondolsz rólam, ítélkezz nyugodtan, nem izgat. A tablettát meg azért vetted be, mert te sem bírsz a józan valóságban élni. Lásd be, te is ugyanúgy hajszolod a hazug víziókat, mert te is ugyanolyan elcseszett vagy, mint én. – közölte Jimmy.
A szavai fájdalmat okoztak, nem akartam a gyengeségeimmel szembe nézni, egy másodpercre sem.
- Dögölj meg! Egy szemét vagy! – kiáltottam rá, mire váratlanul lekevert egy pofont. Ő is elcsodálkozott a váratlan tettétől, én pedig a meglepetéstől a földre estem. Lángolt az arcom, alig hittem el, hogy megütött. Talán nem ment még ki belőlem az a rohadt szer és talán Jimmy is be volt még állva, de minden olyan gyorsan történt. És rögtön megbánta.
- Ne haragudj. – hajolt mellém és segíteni akart felállni, de én ellöktem magamtól. Akkor és ott, látni sem akartam többet.
- Ne érj hozzám és hagyj békén! Gyűlöllek ! – sziszegtem könnyekkel a szememben és ott hagytam. Hiába kiabált utána, nem fordultam hátra, csak mentem dacosan előre, egészen hazáig.
Chapter 2: Az én nevem Jimmy, és a fegyver fia vagyok
Chapter Text
Durva gondolatokkal és kétségekkel teletűzdelt éjszakán voltam túl, egy percet sem aludtam. Álltam a fürdőszobai csapra támaszkodva és néztem sápadt, nyúzott képmásomat a tükörben. Elmázolódott szemfesték és rúzs, dagadtra sírt szemek, kócosan lógó haj. Öregnek és elhasználtnak éreztem magam. És nagyon magányosnak. Tudtam, csak egy hely van, ahol pillanatnyi nyugalomra lelek és amint a hajnal első sugarai megvilágították az eget, máris úton voltam a kórházba, a nagyihoz. Mindig reméltem, hogy felébred az öntudatlanságból, hogy mikor belépek a hófehér csempékkel kirakott kórterembe, ő majd az ágyán ülve vár rám, de ez most sem így történt. Egy idősebb nővér kötött be neki egy infúziót éppen, mikor megérkeztem. Halkan köszöntem és zavartan megálltam az ágy mellett. Néztem a nővér gondos és rutinos mozdulatait, aztán nagymamám eszméletlenségét.
- Jobban lesz valaha? – a torkom kapart a sírástól.
A nővér elrendezte a nagyi takaróját.
- Minden tőlünk telhetőt megteszünk. – felelte egyértelmű válasz helyett és kisietett, én pedig sírva hanyatlottam nagyi ágyára.
- Pokolian nehéz így. Nélküled. Apa, meg anya nem figyel rám, folyton egymást marják, és a fiú, Jimmy...akiről már meséltem neked itt...ő is csak magát pusztítja. Én pedig szeretem és hagyom ezt neki. Nem tudom, mit tegyek, úgy érzem, mindent elrontottam és újra akarom kezdeni, amíg nem késő! Azt kívánom, bárcsak jobban lennél és beszélhetnék veled! Te mindig meghallgattál, mellettem álltál és segítettél. De most nem segít senki!- a szavaim elakadtak, csak a könnyeim folytak, ahogy reménytelenül simogattam nagymamám szinte már jéghideg, csontsovány kezét. Vakítóan fehér, steril volt minden, az ablaküvegből szikrázó napfelkeltét láttam, míg a gépek apró hangokat adtak körülöttem, az infúzió szaporán csepegett. A kezdet és a vég pereme volt ez. És a nagyi ezúttal sem tért magához.
Egy órával később csüggedten és szomorúságtól megviselten hagytam el a kórház égbenyúló, piszkosszürke épületét. Égett a szemem, fájt a fejem és émelygett a gyomrom. Tudtam, haza kellene menni és felejteni, aludni hosszú órákat, de ehelyett a benzinkút felé fordultam és rövidesen már a lehangoló nyilvános mosdó irányába tartottam. Jimmy az ajtó előtt dohányzott éppen és igencsak csodálkozott, mikor meglátott. Talán nem hitte volna, hogy újra eljövök, hiszen elég idegesen hagytam ott előzőleg. Az látszott, hogy ő sem aludt túl sokat, karikás volt a szeme és szokatlanul sápadt a bőre. A tegnapi verekedése nyomai még mindig jól észrevehetőek voltak rajta, alvadt vérfoltok és lilás-bordó zúzódások formájában. Némán nézte, ahogy odasétálok elé, én sem szólaltam meg percekig. Annyi minden volt bennem, amit akkor hirtelen nem tudtam szavakba foglalni. Csak bámultam őt és az idióta veszekedésünkre gondoltam.
- Bocsáss meg! – kezdett bele Jimmy halkan, őszinte megbánással és bánattól fénylő szemekkel.
Felsóhajtottam. Igazából már nem is haragudtam rá.
- Te is. Én nem úgy gondoltam, nem tudnálak gyűlölni.
- Pedig megütöttelek, ez életem legnagyobb hibája volt. Igazán megérdemelném a gyűlöletedet.- Jimmy átölelt. Az ölelése erős volt, és nekem pont erre volt szükségem. Érezni valaki jelenlétét.
- Nem igaz! – ráztam meg a fejemet.
- De, így van. Ha nem jöttél volna, már semmi sem akadályoz meg, hogy szétlőjem a fejemet a tengerparton. – suttogta és megcsókolta a számat.
A tengerpart sokat jelentett Jimmy számára, gyakran járt ki oda, akár egyedül is. Szerette azt azt a helyet, mindig azt mondta, tökéletes lenne az életében utolsóként a habokat és az aranyszín homokot látnia. Ezt rossz volt hallani, utáltam, mikor az öngyilkosságot hozta szóba.
- Ne beszélj ostobaságokat! – csóváltam a fejemet megtörten.
- Megtenném. Az egyetlen, aki miatt életben vagyok, az te vagy. Ha már te sem leszel, mi értelme az egésznek?- vont vállat Jimmy érdektelenül.
Döbbenetet éreztem. A szavainak olyan hangsúlya volt, mintha az egész jelentéktelenség lenne. Pedig a francba, az életéről volt szó!
- Hát még jó, hogy nincs nálad pisztoly. – közöltem.
Jimmy arcvonásai megváltoztak, elhajította a cigijét és megragadta a karomat.
- Gyere be. – és izgatottan húzott maga után. Nem értettem mit akar, leültem a földre és figyeltem, amint a félhomályban kutat valami után, feltúrva a kevéske személyes holmiját.
- Van egy titkom. – jelentette ki vigyorogva, tartott némi hatásszünetet, utána elővett egy pisztolyt. Az elképedés viharként söpört végig rajtam.
- Ezt meg honnan vetted? – dadogtam, amint szóhoz jutottam. Jimmy mellém telepedett és csak forgatta kezei között a fegyvert..
- Találtam. – mondta és tudtam, hogy viccel.
- De most komolyan? – a hangom kicsit megremegett, amint jobban megfigyeltem a pisztolyt, még sosem voltam ilyen közel lőfegyverhez.
- Mindegy, honnan van. Segíteni fog nekem. – tért ki a felelet alól Jimmy.
- Segíteni? Hogyan? – érdeklődtem értetlenül.
- Ha most felállsz és itt hagysz, akkor kimegyek a tengerpartra még ma és befejezem az egészet. De ha maradsz, akkor utat csinálhatunk egy új és jobb élet felé. – válaszolta Jimmy.
Semmit sem értettem, ezért folytatta.
- Nem akarok egy durva barom lenni, mint az apám. Nem akarok többet elkábulni, nem akarok több gyógyszert és alkoholt. Ma még semmit sem ittam és egy tablettát sem vettem be. Csak téged akarlak és közös jövőt. Távol ettől a várostól. Mert ez a hely megöl minket. Valahogyan pénzt kell szereznünk. – magyarázta és kezdett világossá válni mit tervez.
- Bankot akarsz rabolni, vagy mi? – félelem ébredt a gyomromban.
- Nem egészen, csak a sarki kis élelmiszerboltot. Éjjel-nappal nyitva van, viszont többnyire gyér a forgalom, többször jártam már ott, megfigyeltem. Nincsenek biztonságiak, csak a tulaj. Ha ráfogom ezt a pisztolyt, szó nélkül oda adja az összes bevételt. Egyszerűbb, mint hinnéd.
A sarki bolt kirablása...már a felvetés is borzalmasan hangzott számomra.
- Ez őrültség, Jimmy! – tiltakoztam, de ő elszántnak tűnt.
- Már megcsináltam egyszer, egy másik városban és nem történt semmi!
Úgy néztem rá, mint egy vadidegenre és akkor azt is éreztem, hogy nem ismerem. Te jó ég, kirabolt egy boltot?
- Ez most komoly? – néztem magam elé ledermedve.
- Az egész nem volt több öt percnél és alig emlékszem valamire, csak az adrenalinra, ami ott dübörgött a testemben. És a riasztó hangjára, az autókra az úttesten, ahogy futok és befordulok egy eldugott utcába. – mesélte Jimmy.
Nem bírtam tovább hallgatni.
- Hagyd abba! Az, hogy egyszer szerencséd volt, nem garancia semmire.
- Tudom, de átgondoltam, ezerszer is. Bízz bennem, kérlek! Nem fogom elszúrni. – ígérte.
- Biztos van más megoldás is. – próbáltam hatni rá.
- Most nincs! Ha újra akarjuk kezdeni, most csak ez a lehetőség van! – ellenkezett, de én nem akartam, hogy a vesztébe rohanjon.
- Szó sem lehet róla! Nem veszek részt ilyesmiben! – kiáltottam rá, aztán felpattanva a földről, kimentem a friss levegőre. Kint éppen eleredt az eső. A zápor hűvös cseppjei megállíthatatlanul hulltak a hajamra, a ruhámra, a bakancsomra. De nem bántam, csak ücsörögtem a lépcsőn. A fejemben csapongtak Jimmy szavai, rablás, pénz, új élet. Eltelt vagy tíz perc, míg Jimmy is megjelent és mellém ült. Percekig nézte az egyre nagyobb felhőszakadást, a házak teteje felett fel-felvillanó sárga villámokat.
- Szerintem szükség lenne néhány igazán pusztító viharra az életben. – jegyezte meg és cigire gyújtott.
- Úgy véled? – kérdeztem vissza halkan.
- Igen. Elsöpörné összes rosszat és csak a jóság, meg őszinteség maradna. – válaszolta Jimmy.
- És mi történne velünk? – érdeklődtem.
Jimmy szomorúan elmosolyodott.
- Valószínűleg odavesznénk. Főleg én...én rossz vagyok.- vallotta be.
- Hülyeség. Amúgy meg senki sem teljesen jó, olyan nem létezik, mindenkiben ott van egy kicsi a rosszból. És te legalább őszinte vagy.– jegyeztem meg.
- Az sem mindig, pedig jó lenne sosem hazudni, mindig a helyes úton járni. Sajnálom, hogy nem megy. – sóhajtotta Jimmy.
Ismét eszembe jutott a rablás terve és kezdtem egyre inkább félni. De szabadulni akartam ebből az átkozott városból, az egyhangú hétköznapjaimból, az egymással folyton vitázó szüleimtől és a csak magával törődő húgomtól. Akkor úgy véltem, bármire hajlandó lennék ezért.
- Tényleg sikerülni fog? – néztem Jimmyre kételkedve.
- Sikerülnie kell! – vágta rá azonnal.
Vettem egy nagy levegőt és bizonytalanul bólintottam.
- Rendben, benne vagyok!
Az egész napot a tervezgetéssel töltöttük, Jimmy mindent elmagyarázott és magabiztosnak látszott. Mire a nap lement és eljött az este, összeállt egy terv, amiben igyekeztem hinni. A lelkiismeretem lázongott, de nem láttam más esélyt az azonnali változtatásra. Vacsorára értem haza és a család ezúttal nem vitázott, ültünk négyen az asztalnál és mindenki csendben kanalazta az ételt. A feszültség láthatatlanul lebegett felettünk. Lopva pillantottam a testvéremre, a szüleimre és az jutott az eszembe, hogy soha nem találnák ki, mire készül a lányuk. És a barátja, Jimmy, akinek a létezéséről sem tudnak. Mint ahogy az elmúlt hónapjaimról sem, az alkoholmámorról, a gyógyszerekről, a szenvedélyes szexről, amiket Jimmytől kaptam. A szeretetről sem. Arról is csak én tudtam.
Túl távolinak éreztem magamhoz őket, messze sodortak a dolgok, amiket nem oszthattam meg velük. És fojtogatott a tudat, hogy másnap a biztosan rossz útra lépek.
- Hogy telt a napotok? – tettem fel a régóta ki nem ejtett kérdést és próbáltam beszélgetést kezdeményezni.
Mindhárman úgy néztek felém, mint egy őrültre.
- Na, mi van hercegnő, pénz kell? – mordult rám apám.
- Dehogyis apa, csak kérdeztem. Most hogy itt ülünk mindannyian, talán beszélgethetnénk. – mondtam döbbenten az ellenséges reakciótól.
- Nekem nincs kedvem lelkizni. – torkollt le a húgom.
- Nem kell szépíteni, drágaságom, nyugodtan elárulhatod, ha pénzre van szükséged. – igyekezett jó fejnek tűnni anyám, csak nem sikerült neki.
Apám közbevágott.
- Legfeljebb nem adunk!
A húgom idegesítően röhögött, a szüleim meg csúnyán pillantottak egymásra.
- Felejtsétek el ! – pattantam fel az asztaltól indulatosan, majd az emelet felé tartottam.
- Már nem eszed meg a vacsorát? – kiáltott utánam anyám.
- Akkor desszert sem jár. – toldotta meg apám.
De nem érdekelt a desszertjük, sem a mondanivalójuk. Nem is értettem, mit akartam tőlük, miért gondoltam, hogy majd leállnak velem beszélgetni, hogy meghallgatnak. Mindig ilyenek voltak, nem véletlenül titkolóztam előttük.
Másnap veszettül korán keltem, a félelem ébresztett fel. A rettegéssel vegyes várakozás. Fáradtan kitámolyogtam a fürdőszobába és míg a fogamat mostam, félszemmel magamat méregettem a tükörbe. Az arcképemet. Egy jövendőbeli bűnöző arcát. Pánik lett úrrá rajtam, hideg iszonyat, de tartanom kellett magamat. Tetőtől-talpig feketébe öltözve léptem ki a szobámból és csak a reggeli némaság várt rám. Hallottam apám horkolását és a folyosón lévő falióra ketyegését, erőtlennek éreztem magam, ahogy a lépcsőket róttam a földszintre, majd magam mögött behúzva a ház ajtaját, a benzinkútra igyekeztem. Egy embert sem láttam útközben, a házak ablakán behúzott függönyök hirdették, milyen messze a reggel, még a madarak sem csiripeltek a villanypóznákon. A benzinkút nem működő mosdója kísérteties sötétségbe vonva fogadott, viszont az ajtó előtt Jimmy ült, kapucnival a fején, cigarettafüstöt eregetve. Még így ezen a borongós kora hajnalon is szívdobogtatóan szép volt számomra, levegőt venni is elfelejtettem hirtelen, mindenemet betöltötte a szerelem iránta.
- Szia Jimmy. – köszöntem elcsukló hangon és nem tudtam takargatni, mennyire fel vagyok kavarva.
- Szia. – biccentett ő is.
A kezében egy italos üveget tartott.
- Azt mondtad, soha többet nem iszol.- mutattam az üveg felé, ahogy megtorpantam előtte és újra átjárt a félelem attól, amit tenni akarunk.
És ő is félt, akárcsak én... éreztem...
Félszegen elmosolyodott és lerakta a italt maga mellé a földre.
- Igaz is. Menjünk. – állt fel hirtelen, időt sem adva bővebb kérdezősködésre. Egy szó nélkül mentünk az utcán, majd megálltunk egy szürke, régi típusú Ford Mustang mellett. Kérdőn néztem Jimmyre, aki nem vacakolt, gyorsan feltörte a zárat. Rutinos mozdulatai azt sejtették velem, nem először tesz ilyet. Mire megdöbbenésemnek hangot adhattam volna, már a járműben ülve tartottunk a szóban forgó élelmiszerbolt felé. Jimmy falfehér volt és szótlan, mereven nézte az utat. Olyan jó lett volna tudni, mi járt a fejében, de nem mertem kérdezni, csak ültem mellette a kocsi műszerfalát tanulmányozva. Az visszhangzott bennem, hogy most visszakozhatnék, még nincs késő, de elhessegettem ezeket a gondolatokat. A jármű a bolt melletti elhagyatott mellékutcában parkolt le. Szinte át lehetett volna vágni a hajnal csendjét, ahogy kiszálltunk a kocsiból. Jimmy magához vette a fegyvert és még jobban a szemébe húzta a kapucnit.
- Itt maradsz!– szólt rám szigorúan pár lépés után.
- Hogyan? Azt mondtad, ketten megyünk! – rökönyödtem meg, mire ő csak a fejét rázta.
- Változott a terv, egyedül csinálom, nem akarom, hogy baj legyen. – mondta.
- Miféle baj? – kérdeztem, mintha nem sejteném. Most kezdtem ismét érezni, milyen őrültségre készül.
- Te itt megvársz, néhány perc és jövök. – közölte válasz helyett Jimmy, ellentmondást nem tűrően.
- Ne csináld, veled akarok menni...- kezdtem volna, de leintett.
- Erre nincs idő, maradj a kocsinál! – utasított és elindult az utcán.
Könnybe lábadt a szemem a félelemtől.
- Jimmy...- suttogtam a nevét, de akkor már kifordulva a mellékutcából, elnyelte őt a város. A szívem a torkomban dobogott, míg a lépéseimet számolva visszaballagtam a kocsihoz és beültem. Még mindig hajnal volt és az átkozott csend idegtépően hatott rám. Fájt a mellkasom az izgalomtól, levegőt vennem is nehéz volt. Magamban arra kértem Istent, hogy vigyázzon Jimmyre, még akkor is ha bűnös dolgokat visz véghez, óvja meg. Egy új életért teszi. Kettőnkért csinálja.
Nem tudom, meddig ülhettem ott a kocsiban elgondolkodva, mikor pisztolylövés hasított bele a dermedt kora reggelbe. Elöntött az izzadtság.
- Jó ég...Jimmy! - kiugrottam a kocsiból és szaladni kezdtem az utcán, bár a lépéseim a félelemtől igencsak botladozóra sikerültek, mintha végtelen lett volna az a kis, szűk utca, ahol az ütött-kopott Ford állt. Könnyek törtek elő a szememből és perzselt a tüdőm a futástól, a sarkon beleütköztem Jimmybe. Hatalmas erővel csapódtam a mellkasába, ő feljajdult. És én is, a felismeréstől, hogy ott van, életben van. De akkor miért dördült el a fegyver?!
- Hé, hé, kislány...minden oké. – suttogta gyengéden és magához vont.
- Már azt hittem, meghaltál...- gördültek le a könnyek az arcomon, ahogy öleltem.
- Úgy ismersz, mint akinek ez könnyen megy ?- kérdezte, mosolyt erőltetve magára.
Riasztó sivítását hallottam. Jimmy megfogta a karomat és futni kezdtünk, vissza az autóhoz.
- De hát mi történt pontosan? – kérdeztem, amint beültünk az ülésre.
Jimmy levette a kapucniját, aztán előhúzott egy kisebb köteg pénzt, nem tudtam megsaccolni mennyi, nem tűnt túl soknak.
- Tedd el.- kérte.
Belegyűrtem a zsebembe a bankjegyeket és értetlenül pislogtam rá. Izzadt volt a homloka és fájdalmas az arckifejezése, akkor vettem észre, hogy vér szivárog a karjából.
- Megsérültél! – kiáltottam fel, de csak fáradtan legyintett.
- Semmiség, súrolta a golyó. Igazából csak nem gondoltam hogy a tulajnak is van fegyvere, és főleg azt nem hittem, hogy használni is fogja...De megvan a pénz és csak ez számít.
Legszívesebben rávágtam volna, hogy téved, nem a pénz a fontos, csak hogy neki ne legyen baja, de csak hallgattam és vártam, hogy beindítja a kocsit, Jimmy azonban nem mozdult.
- Jó lenne valami fájdalomcsillapító.- jegyezte meg és hiába igyekezett elrejteni előlem mennyire fáj a megsebzett karja, látszott, hogy szenved.
- Szerzünk gyógyszert, csak menjünk, induljunk! – sóhajtottam türelmetlenül, de ő csak bámulta a kocsi kormányát és biztos ezernyi gondolat kavargott a fejében. A nadrágját, pulóverét, nagyméretű vércseppek tették egyre sötétebbé.
Rendőrségi autó szirénáját véltem hallani a közelből.
- Nekem itt a vége. Így nem tudok vezetni. – jelentette ki Jimmy.
Nem hittem el, hogy ezt hallom tőle. Hevesen megráztam a fejemet.
- Ne mond ezt, nincs vége!
Jimmy beletörődve vont vállat.
- Számomra igen. A boltban működött egy kamera, amit valahogy figyelmen kívül hagytam. És a tulaj amúgy is hívta a rendőröket, csak idő kérdése és megtalálnak. Ezt elszúrtam. Nagyon.Tényleg kicseszett vesztes vagyok.
- A hősöm vagy. – igyekeztem lelket önteni belé, de hasztalanul.
- Mi együtt, meg egy új élet, túl szép lett volna. Sokkal jobbat érdemelsz nálam és erre majd te is rájössz. – mondta, ahogy szemei az autó ablakára szegeződtek.
- Azt mondtad a közös jövőért teszed! Ez nem rólam szól! És nekem nem kell más!– ellenkeztem akaratosan.
Jimmy megfogta a kezemet. Nyirkosak és vértől ragadósak voltak az ujjai.
- Jól figyelj rám!
- Inkább te figyelj rám, nélküled nem megyek sehova! – vágtam a szavába.
Jimmy belenézett a szemembe, amitől gyengeség kerített hatalmába. Úgy éreztem, látja a gondolataimat is és megpróbál rendet rakni a fejemben lévő káoszban.
- De menni fogsz, mert ez az utad! Erős vagy és csinálod tovább, fogod a pénzt és a legjobbat hozod ki ebből az életnek hívott micsodából...
- És mi lesz veled? – aggodalmaskodtam.
- Akármi is, állok elébe! – mosolyodott el Jimmy csillogó és könnyes szemekkel. Majd ajkaimhoz hajolt egy utolsó csókra. Egy szédítő másodpercig nem abban a lepukkant autóban voltam, nem egy szomorú mellékúton, túl egy mindent meghatározó, hibás döntésen. Akkor, Jimmy karjaiban újra felcsendültek az ütemes rock dalok, amikre táncoltunk, visszaidéződtek a szüleim kanapéján töltött szenvedélyes együttlétek. Tömény alkohol, cigaretta, érintések, mondatok, ígéretek az örökké tartó szerelemről, amik egy életre belém égtek. Akkor minden rosszat elfelejtettem és szerencsésnek éreztem magam, amiért ha ennyi időre is, de Jimmyhez tartozhattam.
Chapter 3: Elfelejtelek, téged, de az együtt töltött időt nem.
Chapter Text
A rendőrautó szirénájának hangja egyre közelebbről hallatszódott, biztos voltam benne, hogy hamarosan ideérnek. Jimmy is tudta ezt, szomorú sóhajjal hajolt el tőlem, a szemei még mindig könnyesek voltak, ahogy az én szemeimben is a búcsú könnyei ragyogtak.
- Menned kell…- suttogta nekem Jimmy és megsimította a sírástól maszatos arcomat.
- Még mehetünk együtt. Még minden alakulhat úgy, ahogy megálmodtuk...- mondtam neki halkan és nem hittem el, hogy ez a vége, hogy Jimmy most már nem lesz velem. Hogy rá a börtön, rám meg a nélküle töltött évek várnak. Úgy éreztem, nem fogok kibírni a hiányával egy órát sem. Jimmy csak keserűen rázta a fejét és kinyitotta a kocsi ajtaját.
- Bocsáss meg nekem mindenért. – pillantott rám, ahogy kikászálódtam az autóból.
- Jimmy, én nem haragszom…Én…- annyi mindent szerettem volna még mondani neki. Hogy én is mennyire, de mennyire szeretem és fogalmam sincs, mihez kezdek nélküle, de nem volt időm a magyarázkodásra.
- Jobban szeretlek, mint azt valaha is mutattam. – vallotta be Jimmy. A könnyeimet törölgetve bólintottam.
- Tudom…
Hát persze, hogy szeretett! Ilyet valaki csak igazi szeretettől vezérelve csinál. Jimmy intett még utoljára, majd ő is kiszállt a kocsiból és sérült karját fájdalmasan tapogatva indult el a mellékutca kijáratához, ahol néhány másodperc múlva fék csikorgatva meg is állt egy rendőrkocsi. Tétova léptekkel és remegő lábakkal kezdtem futni a kihalt utcán, miközben könnyeimen át szüntelenül Jimmy irányába pillantottam, de nem láttam semmit, már messze voltam. Messze mindentől. A tetteinktől és a közös pillanatainktól. Csak rohantam és eleinte ötletem sem volt, merre menjek, a zsebemben ott volt a pénz, bár nem nagy összeg, de mintha lehúzott volna a súlya. A lelkiismeretem lázongott és folyton csak Jimmyre gondoltam. Ezért nem is lepett meg, hogy némi kitérő után, a benzinkút nyilvános mosdójánál álltam meg levegő után kapkodva. Belöktem az ajtót és csak hunyorogtam a kora reggeli szürkeség adta fényekben, miközben végignéztem a helyiségen, a penészes falakon, a piszkos padlón, a törött és mocskos tükrökön. Másnak ez biztos undorító lett volna, de nekem a legszebb hely volt a földön, hiszen a szerelmemmel töltött perceket idézte fel. Pillantásom Jimmy vérrel festett rajzaira vándorolt, és megelevenedett a kép, ahogy ezekről beszéltünk. Áhítattal álltam ott egy kis ideig, majd a szétrepedt, régi mosdókagyló alatt heverő hátizsákhoz léptem, amiben Jimmy a személyes holmijait tartotta. Magam elé húztam, majd elkezdtem kipakolni belőle. Pár ruhadarab, fél doboz cigaretta, néhány üres alkoholos üveg, gyógyszeres üvegcsék, pengék, és az egyetlen közös fotónk volt benne, amit még egy fényképautomatában készítettünk egy unalmas külvárosi délutánon. A könnyeim ismét előtörtek, a gyűrött fotóval a kezemben. Az emlékek fájóan édesek voltak, ahogy néztem Jimmy csodálatos arcát a fotón és bármit megadtam volna, ha most velem van. Miután a könnyeim felszáradtak, a képet a zsebembe raktam és elindultam kifelé a mosdóból. Miközben búcsúzóul a hely minden apró kis zugát alaposan megnéztem, hiszen tudtam, hogy valószínűleg nem térek ide vissza. Jimmy nélkül mi értelme lenne?!
Mikor haza értem, már üres volt a ház, de nem is bántam. Jó volt az egyedüllétben egy kis megnyugvást lelni és kitalálni, hogyan folytassam tovább. Szerettem volna betartani a Jimmynek tett szavamat, de semmi ötletem nem volt mihez kezdjek. Csak lézengtem otthon és közben szüntelenül Jimmy járt a fejemben, úgy szerettem volna tudni, hogy mi történt vele. Titkon arról ábrándoztam, hogy talán kimagyarázza magát és nemsokára becsenget ide. Jimmy olyan ügyes, megedzette az élet, tele volt trükkökkel, amiket akár a javára is fordíthatott. De ahogy a percek, órák szálltak, a szívem legmélyén sejtettem, hogy ez nem fog megtörténni. Hogy ne érezzem a nyomasztó csendet, bedöngettem a kedvenc dalaimat, hagytam, hogy a zene betöltsön, közben régi fényképalbumokat nézegettem és újra elámultam, milyen jóképű férfi volt a nagyapa és nagyi is milyen csinos volt. Ahogy a képek a szemem elé tárultak, úgy pattant ki egy szikra a fejemből, mintha a nagyi, a kórházi öntudatlanságból így üzent volna, segítséget nyújtva nekem. Hát persze! A nagyszüleim régóta üresen álló kis háza innen pár órányira! Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Kisebb koromban mindig is imádtam ott lenni, különös hangulata volt a gondosan rendben tartott zöld gyepnek, a színes virágoknak, a fehér kis háznak, amiben a konyha süteményillatú, a szobák pedig mindig hívogatóan családiasak voltak. A nagyapám halálával és a nagyi súlyos betegségével azonban ezek a szép dolgok háttérbe szorultak, és amikor már egyikük sem lakott ott, mi sem mentünk oda túl szívesen. De most úgy éreztem, ott kell lennem, ez akár egy új kezdet is lehet, amíg ki nem találom, hol a helyem. Elhatározásomat tettekkel erősítettem meg és mire a szüleim és a hugom hazaérkezett, én már mindenemet összepakoltam, úgy vártam őket. Persze meglepődtek és nem is értették teljesen, hova olyan sietős, de elfogadták, mást úgysem tehettek volna. Apám bólogatott, hogy végre a felnőttek felelősségteljes életét fogom majd élni, anyám sírdogált és csak ölelgetett, a testvérem pedig megszeppenve pislogott. És persze én is elérzékenyültem, de tartottam magam és nem engedtem, hogy az a francos könnycsepp végigcsorogjon az arcomon.
A család ki akart kísérni, de egyedül szerettem volna inkább kimenni a buszmegállóba. Mikor elindultam, már alaposan beesteledett. Ráérősen ballagtam az úton és szemeimmel követtem a mellettem hömpölygő autók színes folyamát, a házakból kiszűrődő esti, családias fényeket, miközben mindent elmosott az esti forgalom hangos zaja. Vajon mi lehet most Jimmyvel? Csak reméltem, hogy nem esett komolyabb baja. Bárcsak tudná, mennyire hiányzik és mennyire szeretném megölelni! Az én drága Jimmy-m, aki mindenét feláldozta, csak hogy én boldog lehessek! De ezzel a döntésével akaratlanul is büntetett engem, hiszen én csak vele lehettem teljes és most úgy éreztem, mint akiből kitéptek egy darabot. A zsebemben ott volt a pénz, amit ő szerzett, a fejemben ott motoszkált egy homályos terv, merre induljak, de a szívem darabokban volt, hiszen Jimmy, aki a legfontosabb volt számomra, nem volt mellettem. És nekem nélküle kellett fel szállni a buszra, ami a jövőm felé vitt.
Jimmyt elítélték tette miatt és javítóintézetbe került. Én pedig nagyszüleim házában kezdtem új életemet. Kicsit aggódtam, de meglepően hamar megtaláltam a számításaimat. Lett állásom és új barátaim. A házra kicsit ráfért a felújítás, ezért a Jimmy által adott pénzből kicsinosítottam és sok új dolgot beszereztem, ami az én ízlésemet tükrözte. De a nagyszüleim emlékét is megőriztem, úgy mint a teraszon lévő öreg hintaszéket, ami mindig a nagyapámat juttatta eszembe, vagy drága nagyikám-, aki időközben sajnos meghalt-régi receptes füzeteit. Ezek és néhány hasonló tárgy volt a ház lelke, ami változatlan maradt és sok erőt adott a nehéz napokban. Mert hiába volt kényelmes otthonom, klassz munkám és jófej barátaim, ha a szívem még mindig Jimmy után sóvárgott és nem telt el úgy nap, hogy ne villant be volna előttem az arca, a mosolya, az érintése, a csókja, a szemei fénye. Folyamatosan a „mi lett volna ha…” foglalkoztatott és párszor megpróbáltam vele telefonon kapcsolatba lépni, de sikertelenül. Végül aztán, tizenegy hónappal a rosszul sikerült bolti rablás után, összeszedtem magam és meglátogattam a javítóintézetben. Egész éjjel nem aludtam, annyira vártam a viszontlátást, a gyomrom liftezett, a fejem fájt, a szívem iszonyúan vert, ahogy ott ültem az üveggel elválasztott beszélgetőfal egyik oldalán a fiúra várva, akit mindennél jobban szerettem még ennyi idő múltán is. Jimmy hamarosan meg is érkezett, egy fegyőr kíséretében. Teljesen sápadt lett, a szemei elkerekedtek, ahogy megpillantott és valószínűleg egyáltalán nem számított rám. Hitetlenkedő arckifejezéssel várta meg, míg leveszik róla a csuklóján lévő bilincset, aztán helyet foglalt a széken, majd kezébe vette a beszélgetésre szolgáló telefon kagylóját. Az elítéltek narancssárga egyenruháját hordta, és ha lehet, még több tetoválása lett, de ezt leszámítva, ugyanolyan volt, mint az első nap, mikor beszélgetésbe elegyedtünk a benzinkúton. A szívem máris felforrósodott tőle.
- Jimmy…Istenem, de jó, hogy látlak!!!- üdvözöltem mosolyogva, de ő komoly maradt. Csak nézte az arcomat mereven, kék szemeiben ezerféle borús érzelem kavargott.
- Te mit keresel itt? – kérdezte elcsukló hangon és értetlenül.
A mosolyom egy pillanat alatt eltűnt, a kérdése számonkérő és dühös hangvételű volt.
- Hogy-hogy mit? Azt hitted, soha nem jövök majd? – ütköztem meg, mire érdektelenül vállat vont.
- Megváltoztál. – mondta válasz helyett és jó alaposan végigmért. Az eltelt, majdnem egy év alatt, komolyodtam valamennyit és ez a külsőmön is nyomot hagyott, kevesebb smink és szolidabb ruhák formájában. De legbelül ugyanaz a lány voltam, mint akit Jimmy is ismert. Viszont muszáj volt felnőtté válnom, hiszen a szerelmem nem volt velem, a nagymamám is meghalt, a fájó veszteségek óhatatlanul valamiféle változáshoz vezettek.
- De remélem, egy kicsit még így is tetszem.- igyekeztem végre az öröm legkisebb szikráját előcsalogatni Jimmytől, de ő továbbra is távolságtartóan viselkedett.
- Nem tudom, mit mondjak.
- Hát, legalább annyit, hogy jó hogy látsz, vagy, hogy gondoltál rám néha, mert nekem folyton csak te jársz a fejemben. – a szemem kezdett elhomályosodni, nem erre számítottam tőle.
- És minden rendben veled? – kérdezte Jimmy, mintha az előbbieket egyszerűen nem hallotta volna. Úgy kérdezett, mintha csak udvariasságból tenné, vagy mintha egy könyvből olvasná, ez pedig megdöbbentett.
- Elvagyok, nem panaszkodom, van munkám, a nagyszüleim házában lakom.- meséltem.
- Remek. – bólogatott Jimmy, aztán elhallgatott és úgy bámult rám az üvegfalon keresztül, mint egy vadidegenre. Szemlátomást terhére volt az egész beszélgetés. Ez a felismerés fájóan szúrt belém.
- Próbáltalak telefonon elérni, de sosem sikerült. Hiányzol, mindig is hiányoztál, hallani, látni akartalak. És hogy tudd, veled vagyok, akármi történjen. – mondtam sírástól elgyengült hangon. Jimmy szemében is megcsillant valami, de gyorsan másfelé nézett.
- Nem akartam veled beszélni és most sem akarok. Hiba volt, hogy ide jöttél. Nem kellett volna. – közölte végül, a padlót bámulva. A szavaitól összeszorult a torkom.
- Hogy mondhatsz ilyet?
- Mégis mit vársz tőlem? Évekig a rács mögött leszek, és nem akarom, hogy te kint rám várj. Túl jó vagy és egy rendes alakot érdemelsz, aki úgy törődik veled, ahogy megérdemled! És magamat sem akarom a szereteteddel áltatni. – csattant fel Jimmy és a harag pirossá színezte eddig sápadt arcát.
- Az én szeretetem valódi. És ez nem fog megváltozni! Szeretlek, ezt érezned kell! – magyaráztam neki szipogva, de a sírásom nem hatotta meg. Vagy ha mégis érzéseket keltett benne, azt nagyon ügyesen titkolta. Ült velem szemben és szemei fel-alá jártak a könnyektől nedves arcom és a padló között. Legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy megragadjam, és az arcába üvöltsem, mennyire fontos nekem és mennyire szeretem. És hogy mindent le tudunk küzdeni együtt. De köztünk volt a vastag üveg és egy sor ismeretlen érzelem.
- Én is szeretlek. Ezért kérlek, hogy soha többet ne gyere ide! – zárta le a témát Jimmy, majd letette a telefon kagylóját.
- Ne menj el! – zokogtam és tenyeremet a piszkos üvegre csúsztattam. Jimmy időközben intett a fegyőrnek, aki ismét bilincsbe rakta a kezeit.
- Jimmy! – mondtam ki a nevét sírva, de ő csak gúnyosan csóválta a fejét.
- Már nem Jimmy vagyok, csak egy hatjegyű szám. Isten veled! – pillantott még rám utoljára, aztán elvezették.
Akkor láttam Jimmyt utoljára. Amiket mondott, ahogy felállt és ott hagyott, azzal millió szilánkra tört bennem mindent. Azt mondta, szeret, mégsem akart engem és nem hitte, hogy én csakugyan várok rá, ameddig kell. A történtek után még kétszer felhívtam, de továbbra sem beszélt velem, mikor pedig harmadjára telefonáltam, már átvitték egy másik intézménybe és nem árulták el, melyikbe. Azt mondták, Jimmy kérésére és nehezen tudtam ezt elfogadni, de nem volt más lehetőségem. Beletörődtem, hogy szem elől tévesztettem és már csak az égieket kérhettem meg arra, hogy vigyázzanak Jimmyre.
A hónapok évekké válva feltartóztathatatlanul meneteltek előre. Nekem pedig időbe telt, amíg átgondolva mindent, megértettem, hogy Jimmy szeretett, ezért mentett meg saját magától, még akkor is, ha én ezt egyáltalán nem akartam. Tovább kellett lépnem. A sorsom írta önmagát, elhagytam a nagyszüleim házát és valamivel messzebb telepedtem le. Ismét változások jöttek, új munka, új emberek és igen, lassan új párkapcsolatok is. Az elején mindenkiben Jimmyt kerestem, de ahogy az idő szemcséi peregtek, úgy láttam meg más emberek szeretni való tulajdonságait. Az érzéseim átalakultak, ahogy én magam is, ahogy egyre idősebb lettem.
A családommal természetesen tartottam a kapcsolatot, nem túl gyakran, de azért évente többször haza látogattam és olyankor óhatatlanul is eszembe jutott a múlt és vele együtt Jimmy. Egy ideig tartózkodtam a nosztalgiázástól, de aztán megadtam magam a késztetésnek és elmentem a külvárosba, ami annak idején annyira sokat jelentett nekem.
A benzinkutat és a használaton kívüli mellékhelyiséget, már régen lebontották, helyén bevásárló központ épült. Már semmi sem emlékeztetett az egykor ott élő, kócos, fekete hajú, tetovált, sötét ruhákat viselő, lázadó, fiatal fiúra. De azért voltak még páran, akik őrizték őt az emlékezetükben és hallottak Jimmyről ezt-azt. Hogy a börtönből kikerülve egy ideig a környéken lébecolt és hogy alaposan elmerült a drog és a bűnözés mocsarában. Olyan történet is szárnyra kelt, hogy néhány éve tényleg szétlőtte a fejét a tengerparton. De ezeknek kézzel fogható valóságalapja nem volt. Szerettem volna azt hinni, hogy Jimmy élete nem végződött tragédiával. A legjobbakat kívántam neki és konokul győzködtem magamat, hogy él és valahol boldog. De sajnos, be kellett látnom, hogy a sötét külvárosból induló történeteknek ritkán vidám a befejezése. Jimmy nagyon öntörvényű volt, nyughatatlan és szinte vonzotta a bajt. Eltűnése, lezáratlan fejezetet hagyott bennem, tele kérdőjelekkel, amikre egy ideig kitartóan kerestem a választ. Majd rájöttem, hogy felesleges, mert valószínűleg sosem derül ki és lehet, hogy így a kíméletesebb, mert csak fájdalmat okozna.
Régebben nem is annyira akartam ezen merengeni, viszont mostanában, talán a felnőttség teszi, de szeretem elképzelni Jimmyt, úgy ahogy régen volt. Ahogy engem vár, a benzinkút fotocellás ajtaja előtt talpig feketében és csillogó szemekkel.
És ez a Jimmy nem halott, nem sérült, hanem gyönyörű. A cigijét szívja, mosolyog, miközben körbeveszi a sejtelmes, fülledt külvárosi éjszaka. Ez a Jimmy nem válik kámforrá, nem megy el sehova sem. Ő az én Jimmy-m, aki szívem közepében marad. Most már örökre.